Élménybeszámolók

Kirándul a nagycsalád: nyúlcipő vs. túrabakancs

Szeretünk együtt lenni, szeretünk nyaralni, pihenni, amikor felhőtlenül, mindenféle kötöttség nélkül élvezhetjük egymás társaságát. Minden évben teremtünk erre alkalmat, mert szükségünk van rá, de hosszabb, legalább tíz napos kikapcsolódásra öt gyerek mellett csak egyszer van lehetőségünk, ennek oka pedig igen prózai: időben és pénzben is korlátozottak vagyunk.

Kirándul a nagycsalád: nyúlcipő vs. túrabakancs

 

E két hiányosságunkat tekintetbe véve, az év többi részére maradnak az olcsó(bba)n megúszható megoldások: nyáron a vízparti programok, ősszel-télen pedig a gyalogtúrák, a rövidebb-hosszabb erdei kirándulások.

 

Hogy néz ki, amikor egy öt gyerekes család útra kel?

Én legszívesebben már a hátizsákos-családi-túra-öt-gyerekkel-programpont felemlegetésekor nyúlcipőre cserélném a szépen kipucolt túrabakancsomat és olyan messzire futnék, ahol senki sem talál meg. De erre nincs esély, úgyhogy inkább beletőrödöm a sorsomba és bevetem magam a kenyér és szalámi hegyek közé.

A hadművelet a túrát megelőző napon kezdődik. Amíg én a konyhában küzdök az elemekkel, addig Férj felkutatja a kiránduláshoz szükséges térképet, amit olyan tuti helyre rakott el, hogy már a fél lakást felforgatta, de még mindig nem került elő. Némi tanakodás és a GPS jelen esetben való hasznosságának felemlegetése után a térképes fiókból előkerül a nélkülözhetetlen segédeszköz, és Férj a gyerekekkel hozzálát a kirándulás megtervezéséhez.

 

Néhány óra megfeszített munkával elkészül az összes hátizsák: három napra elegendő enni- és innivaló, még annál is több csúcs-csoki, váltóruha és esőkabát mindenkinek, pikniktakaró és különféle szabadtéri játékok töltik ki a rendelkezésükre álló teret a zsákokban. Hiába azonban az alapos előkészület: valami mindig otthon marad és ez általában akkor derül ki, amikor már esélyünk sincs visszafordulni, mert a kirándulás közepén tartunk. A zsebkendő és a vécépapír hiánya mindig a legégetőbb, és bár a lapulevél szúr, de a balesetet szenvedett ruha még kellemetlenebb..., így marad az alkalmazkodás a kissé nomád körülményekhez és örülünk, hogy mérsékelt övi erdőben kirándulunk és nem egy kietlen homoksivatagban rójuk a kilométereket.

 

Meglepetésekben soha nem szűkölködünk: legkésőbb ebédidőben mindig kiderül, én miért éreztem sokkal nehezebbnek a hátizsákot, mint előző este, amikor felpróbáltam, hogy nem lett-e féloldalas és Nagyfiúé pedig miért lett sokkal könnyebb egy éjszaka leforgása alatt. A megoldás: az enyémbe a szükséges holminkon túl - észrevétlenül - bekerült néhány kisautó, alvósállat és kispárna, Nagyfiúéból pedig még otthon kikerült néhány szendvics...

 

Akárhogy is alakul, a végén mindig feljutunk - ki a saját lábán, ki a nyakunkban - a csúcsra, ahol mi magunkba szívjuk a friss levegőt, kiszellőztetjük a tüdőnket, a gyerekek pedig - fittyet hányva mindennek - magukhoz ragadják a jól megérdemelt jutalmat, és elégedetten nyugtázzák: az emelkedők (hogy mik vannak egy hegyek között kanyargó kiránduláson!) és az izomláz ellenére kirándulni jó..., még ha ezt elsőre nem is feltétlenül a természet szépségéért teszik, de idővel majd ebbe is beletanulnak.