Élménybeszámolók

Család a tengeren

7 hónap, egy hajó és egy négytagú család. Orsolya és Tamás valamikor 2014-ben úgy döntött, hogy egy időre búcsút int a konvencionális problémáknak és a mókuskeréknek. Vízre szálltak, és több mint fél éven keresztül volt részük óriási viharban, csillagos égben, végtelen látóhatárban és felemelő emberi pillanatokban. Hogy végül mit kapott a két szülő, valamint Marci és Rozi ettől a kalandtól, arról az édesanyjukkal beszélgettünk.
Család a tengeren

Kalandvágyó emberek vagytok?

Másokhoz képest talán igen, kívülről másképp látszik. A saját mértékem szerint nem különösebben, nem igazán méricskéljük így magunkat.

Régóta terveztétek ezt az utazást?

2-3 évvel az út előtt kezdtünk róla beszélgetni, de azóta is folyamatosan tervezünk ilyeneket hajóval és anélkül is.

Ezért indultatok el erre a kalandra vagy volt valami különös motiváció?

Benne van a kalandkeresés, és az életközépi válság is közrejátszhatott.

A társadalmi elvárások szerint indult a közös életünk: összeházasodtunk, lett két gyerekünk, hitelt vettünk fel, cégeket csináltunk. Igazság szerint már évek óta beszélgettünk erről az útról és arról, hogy ki kellene lépni a társadalmi elvárások közül.

Az utolsó lökést a 2008-as válság adta meg: előállt egy pénzügyi krízis. Úgy menekültünk előle, hogy visszanyúltunk az álmainkhoz.

Hogyan zajlottak az előkészületek?

Nem nagyon tudtuk, hogy hogyan kell felkészülni egy ilyen útra. A hajózási tudás fontos volt: Tomi igyekezett felkészülni, hogy egyedül kézben tudja tartani a hajót. Sokat vitorlázott tengeren, önkénteskedett egy hajóépítő-javító üzemben, és talán az volt a legfontosabb, hogy segített Gál Józsefnek az Africa-EuropeChallenge nevű hajós verseny megszervezésében. Sok időt töltött vele és sokat tanult tőle ez alatt az idő alatt.

Mekkora utat tettetek meg, honnan indultatok?

2014 októberében indultunk, mi Piombinoban szálltunk fel a gyerekekkel. Az út eleje a már említett Africa-EuropeChallenge „beharangozója” volt, aztán mi az első szakasz után tovább hajóztunk. A legtávolabbi pont a Kanári-szigetek egyik legnyugatibb szigete, Gomera volt. Majdnem 7 hónapot hajóztunk, ez alatt egy hétig aludtunk csak szárazföldön, a visszafele úton. Október 23-án indultunk és május 10-én értünk vissza.

Hogy kell elképzelni egy ilyen utat?

Egy 44 lábas (kb.30 m2-es lakótérnek felel meg) hajót kaptunk kölcsön, ahol mindenkinek volt külön kis zuga, nagyon kényelmes volt. A hátránya az volt, hogy nem tudott esővizet gyűjteni, vagy áramot termelni, ezért muszáj volt időről-időre a kikötőbe menni, ami nem segtett alacsonyan tartani a költségeket.

Mentünk egy szakaszt, aztán lehorgonyoztunk egy öbölben, és amikor fogytán voltak a készleteink, akkor bementünk a kikötőbe feltöltekezni. Az elején volt a leghosszabb menetünk: 10 napig hajóztunk Piombinotol Gibraltárig.

 

 

Melyik helyre emlékszel vissza a legszívesebben?

Sok ilyen van, de most Agadir jut eszembe. Ide két hónap után visszatértünk egy hosszabb időszakra. Amikor először kötöttünk ki, akkor olyan nagy vihar ért el minket, amit még így, a kikötő biztonságában is elég félelmetes volt megélni. Amikor rendeződött az időjárás, szinte menekültünk innen. Sok emberi hiányérzetünk volt, voltak bennünk tüskék a szervezéssel kapcsolatban, megbízhatatlanok voltak a létesítmények. Aztán amikor visszafelé is kikötöttünk itt, teljesen mást tapasztaltunk. Nyilván az is sokat számított, hogy nem volt természeti csapás aláfestésnek. Második alkalommal annyira jól éreztük magunkat, hogy 2 hétig maradtunk és teljesen alámerültünk a helyi létbe.

Két kicsi gyerek és 7 hónap a tengeren. Volt bennetek aggodalom?

Marci 7, Rozi 4 éves volt, amikor elindultunk. Előre egyáltalán nem aggódtunk azért, mert a gyerekeinkkel vágunk neki ennek a kalandnak. Az az alapállásunk, hogy ahol jó nekünk, felnőtteknek, ahol el tudjuk képzelni magunkat, ott egyértelmű, hogy együtt is jó lenni. Ha adott pillanatban adódnak is problémák, akkor is képesek vagyunk ezt a gyerekeink számára elsimítani.

Az úton persze voltak konfliktusok a gyerekek között, és köztünk is, de megoldottuk. Nem úgy kell elképzelni, mintha be lennél zárva egy garzonlakásba: a hajón lehet kötelet huzigálni, tocsogni a vízben, köröket róni, ott a tenger, a csillagos ég, és sokat álltunk egy-egy helyen, akkor volt játszóterezés, bringatúra, mászkálás, ilyesmi. Bele lehet süppedni abba, hogy nekem más igényem van, mint a gyerekeknek, és a felnőtt társaság iránti vágyakozásba is, de igazából nem volt választásunk: ez volt, és ki kellett hozni az adott szituációkból a legjobbat.

Az elején volt egy hosszabb menet, abból az ünnepélyes hangulatra emlékszem. A fiam szerint azért, mert még volt Sport szeletünk.

Voltak mélypontok?

Voltak. Úgy indultunk, hogy nem volt megbízhatóan működő szélkormányunk, Tomi szerelte meg útközben. Ez az a szerkezet, ami a szélhez képest irányban tartja a hajót, hogy ne kelljen folyamatosan ott állni a kormánynál. Amíg nem működött rendesen, az éjszakai „műszakok” nagyon fárasztók voltak. Volt egy-két olyan éjszaka, amikor 3-4 órát kellett ott állni egyedül a vaksötétben és a kompasz (hajós iránytű) alapján tartani a helyes irányt. Nekem elég lélekromboló volt.

Az időjárás befolyásolja leginkább az élményt. Volt egy olyan vihar, amikor mind a négyen tengeri betegek lettünk. Akkor leszakadt a nagyvitorla is.

Segítik egymás a hajósok?

Nagyon nagy az összetartás, rengeteg segítséget kaptunk. A szélkormányt is egy tapasztalt angol hajós tanácsai alapján tudta Tomi megjavítani. Sok hasznos információt is kaptunk: hova érdemes menni, hol jó a kikötő, hol jó az öböl. De filmeket is cseréltünk más kisgyerekes családokkal.

 

 

Hogyan finanszíroztátok az utazást egy pénzügyi krízis után?

Egy régi ügyfelünkkel megmaradt a kapcsolat. Régóta dolgoztunk nekik, túl tudták magukat tenni azon, hogy nem vagyunk fizikailag jelen, így ők rendszeresen elláttak munkával. Amikor kikötöttünk, interneten megcsináltuk a munkát és elküldtük. Ebből majdnem annyi bevételünk volt, mintha itthon lettünk volna. Emellett Tomi anyukája is hozzájárult ehhez.

Nagyon nagy árkülönbségek vannak egyébként: például a Kanári szigeteken alig tizedébe kerül a kikötő, mint például Horvátországban és a boltok sem drágábbak. Összességében annyit költöttünk, mintha itthon lettünk volna, de ez nagyban függ az elvárásoktól és a kényelmi szinttől, amiben jól érzed magad. Találkoztunk egy olyan angol idősebb emberrel, aki egyedül volt a maga építette hajón, ami számomra lakhatatlannak tűnt. Ő viszont nem költött 100 fontnál többet egy hónapban. Sosem ment a kikötőbe még a legnagyobb viharban sem. Lehet így is csinálni.

Mi volt a legnagyobb haszna az útnak a család számára?

Egyrészt az, hogy otthontanulók lettek a gyerekek, másrészt az egész életmódunk minimalista irányba változott. Néha kötünk ezzel kapcsolatban kompromisszumokat, ilyenkor érezzük, hogy újra vissza kell mennünk egy ilyen kalandra, hogy visszataláljunk. Az is kiderült: abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az izgalmas élet és az unalmas élet között egy döntés a különbség.

Egyébként szerintem a gyerekek profitáltak legtöbbet az útból. Új minőséget kapott a családunk, a családi együttlétünk és ezt nem szeretnénk elveszíteni.

Mi kell egy ilyen családos kalandhoz szerinted?

Merni kell elindulni. Kicsit végiggondolni, előre tervezni és közben bízni a jószerencsében is. Ha valaki együtt él a családjával és ez jó neki, akkor nem nagy probléma egy hajón ugyanezt megcsinálni.