Egy (házas)pár életében mindig fontos és mély változásokat hoz a hír, hogy hamarosan gyermekük születik. E tény a családdá alakulás első kritériuma, mely a felhőtlen öröm és boldogság mellett egyben új igényeket, szükségleteket, feladatokat, szerepeket, valamint kihívásokat is jelent a pár számára. A gyermek nélküli párból csecsemőt nevelő családdá válás egy új családi életciklus kezdete hangsúlyozza Nagyné Hegedűs Anita pszichológus.
Az embernek persze vannak elképzelései, hogy milyen lesz az élet a kibővült családban, de a valóság minden képzeletet képes felülmúlni. Mondhatjuk úgy is, ez az egész állapot olyan, mintha örökös bérletet nyerne az ember a vidámparkba és a horrorok házába egyidőben.
Mi, szülők, szeretnénk hinni abban, hogy a gyerekvállaláshoz/neveléshez kapcsolódó dolgok mindig kiszámíthatóak, jól tervezhetőek. De nem. A szülőség – a családtervezéssel együtt – egy dinamikusan változó állapot, amelyet mindig az adott pillanat formál olyanra, amilyenre kell.
A családdá válás gondolatát ízlelgetve talán a felelősség terhe tűnik a legintenzívebbnek. Még a gondolatba is beleszédülhet az ember, hogy a születés pillanatától kezdve mindig ott lesz velünk valaki, aki nem ÉN vagyok és nem is a férjem/párom, de akire még magunknál is jobban kell vigyáznunk, értenünk, szeretnünk. Vajon képesek leszünk erre?
Bizonyára. De ehhez ideális esetben két ember kell. Közös munkával, közös lelki felkészüléssel többre jutunk, mint magányos bozótharccal. Az alkalmazkodást az újfajta elvárásokhoz nagyban segíti, ha fokozottan odafigyelünk egymásra, egymás érzéseire, gondolataira, esetleges kétségeire – mert kétségünk se legyen, hogy lesz belőle, nem is kevés –, ugyanis családdá válni olyan, mint egy ugrás az ismeretlenbe. Jó nagy ugrás, amire igazán felkészülni nem lehet, legfeljebb egy elképzelt változatára. Az általunk elképzelt változatára. Ami megeshet, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal. Vagy csak egy kicsit.
Van tehát egy forgatókönyvünk, amit elképzelünk, egy otthonról hozott mintánk, amit szeretnénk – vagy épp ellenkezőleg, nem szeretnénk –, hogy bekövetkezzen. Ezeket tudjuk felhasználni ahhoz, hogy valahogy családot teremtsünk. Működőképes családot.
A megvalósítás sikere egyrészt azon múlik, hogy képesek vagyunk-e felismerni: a család egy olyan élettér, ahol kevés a biztos pont. A rugalmasság, az alkalmazkodóképesség, a türelem, a szeretet a Család feliratú túlélőfelszerelés legfontosabb alappillérei. Másrészt a szülők vérmérséklete és alaptermészete is nagyban befolyásolja, hogyan sikerül megküzdeni az új kihívásokkal.
Vannak olyan párok, akik szinte ugyanúgy folytatják az életüket, nem éreznek késztetést a lehetőségek mérlegelésére. A másik végletbe sorolhatók azok a párok, akiknek minden gondolatuk a kis jövevény körül forog, „másról sem tudnak beszélni, másra sem tudnak gondolni”. Ők azok, akik mindenre odafigyelnek, mindent – sőt még annál többet is – megtesznek születendő gyermekük testi-lelki egészségének biztosítása érdekében. A két véglet között az arany középút járható: megtartva a korábbi életritmus egy részét, mellette pedig folyamatosan készülni a kisbaba érkezésére.
Megszületett...
A babával töltött első időszak az újdonság erejével hat. Még annyira új a jelenléte… olyan, mint egy vendég, akire megpróbálunk tekintettel lenni, aki előtt nem beszélünk csúnyán, nem hallgatjuk teljes hangerőn a zenét – pedig de szeretnénk, hátha a meglepetéstől megszakítja a fél órája tartó bömbölését –, a korábbi fontossági sorrend is átértékelődik.
Majd eltelik néhány hónap, és az iránta érzett szeretet úgy omlik ránk, hogy a neki szentelt figyelem természetessé és könnyeddé válik. Megérkezett. Megérkeztünk. Helló család!
Az első hónapok a szinte állandósult (nem feltétlenül az egy éjszaka alatt kicserélt hatodik teli pelenka után előtörő) boldogságérzet és az új élmények mellett számtalan mást is magukkal hoznak.
Kialvatlanságot, fáradtságot, feszültséget, konfliktusokat, monotonitást, rengeteg lemondást és állandó időhiányt.
A szülői szerepekbe való belehelyezkedés nagyon fontos kihívás. Emellett a lelki egyensúlyunk megőrzéséhez nélkülözhetetlen, hogy ne feledkezzünk meg önmagunkról, igyekezzünk tudatosan figyelni női/férfi szerepünkre is, maradjon valami bennünk abból, aki korábban voltunk, mielőtt édesanya/édesapa lett belőlünk.
Általánosnak tekinthető az a nézet, ami szerint az anyáknak könnyebb azonosulniuk az anyai szereppel, míg az apák összetettebb kihívással állnak szemben ennek kapcsán. Igen, van ilyen is és van olyan is, amikor az anyai szerep felvétele is nehézségekbe ütközik, illetve, hogy az apának megy könnyebben az új szereppel való azonosulás. A szerepekbe helyezkedést egy támogató és elfogadó társ, család nagyon megkönnyítheti.
Kitekintgetünk
A családdá válás nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk a saját személyiségünket, sőt! Csak egy önmagával tisztában lévő, a saját erejét, határait, képességeit (közel) pontosan ismerő ember lehet a család működésének motorja. Csak apaként, csak anyaként ez nem lehetséges. Minden korábbi tapasztalatunkra, az egész személyiségünkre szükség lesz ennek a nagyívű, egész életre szóló projektnek a – nem tökéletes, de működőképes – kivitelezéséhez.
Egy (házas)pár kapcsolatának minősége, dinamikája törvényszerűen megváltozik, ha gyermekük születik. Mellette és általa válnak szülővé, édesanyává és édesapává.
De hová lesz a nő és a férfi? Tudatosan meg kell keresnünk! Mert tartozunk magunknak, a társunknak és az újonnan született családunknak is annyival, hogy megadjuk a korábbi figyelmet, tiszteletet és szeretetet egymásnak. Mint nő és férfi.
Ehhez nagyon jó lehetőséget biztosítanak a gyerek nélkül töltött közös programok, időtöltések. Biztosíthatnának. Ha lenne segítség. De honnan?
Kézenfekvő megoldás a nagyszülők, a tágabb család bevonása, a feléjük intézett segítségkérés.
Bár sok esetben nem értünk egyet a saját szüleink és a férjünk/társunk felmenőinek nevelési módszereivel, elveivel, de botorság lenne ezért megakadályozni, hogy a gyerekek annyi időt töltsenek a nagyszüleikkel, amennyit csak szeretnének, amennyit igényelnek. Nem kell, hogy a felnőttek között lévő esetleges feszültség tönkretegye az unoka-nagyszülő viszonyt. A gyerekek nem a szülők tulajdonát képezik, önálló személyiségek, a nagyobbaknak van már annyi eszük, hogy helyén tudják kezelni a nagyszülők esetleges másként gondolkozását, a kicsiknek meg nem árt annyit az egész, hogy ezért megfosszuk őket azoktól az élményektől, amelyeket csak a mama, papa, nagyi, nagyapó tud megadni nekik.
Természetesen vannak olyan nagyszülők is, akikre egyáltalán nem lehet rábízni egy gyerekeket, vagy aki csak félévente egy-egy órára látogatja meg az unokáit, és akkor is inkább vitázik a szülőkkel, kritizálja a nevelési módszereiket, esetleg őket hibáztatja a kialakult helyzetért. Ezek ellen nagyon nehéz tenni, talán nem is lehet, ilyenkor érdemes más segítség után nézni.
De ha csak arról van szó, hogy a nagyinál étkezés előtt is lehet édességet enni vagy még inkább helyette, vagy hogy este nyolc helyett kilenc felé kerül ágyba szemünk fénye, vagy hogy a mamánál nem kell rendet rakni a gyerekszobában, sőt még az esti fürdés és fogmosás is elmaradhat – nos, akkor vegyünk egy nagy levegőt, és nézzük úgy: a túlélőtúra jól sikerült, és még a gyerekünk is remekül szórakozott.
A gyermekek színesebb élményekkel, érzésekkel, tapasztalatokkal gazdagodhatnak, a szülőknek pedig fontos támogatást, segítséget tudnak nyújtani a rokonok. Nem csak önmagukra lesznek utalva, nem kell mindennel egyedül megküzdeniük, a mintát pedig a gyermekek is jól tudják másolni.
Összességében véve egészséges, kiegyensúlyozott családdá válni nem egyszerű, de nem is lehetetlen küldetés.
