Ha nekem nehezen megy, akkor a gyerekeimnek még nehezebben. Pedig télen is legalább olyan fontos a szabad levegőn való játék, bolondozás, mint a meleg, napsütéses napokon, csak hát ugye a játszótér szóba se jöhet (végre egy jó hír!), bogarászáshoz, fűszál nézegetéshez meg elég cudar az idő és egyébként sincs se fű, se bogár…
A lakásunk állagmegóvása és szülői idegrendszerünk tehermentesítése érdekében is fontos, hogy a gyerekeink télen is időről-időre kiszabaduljanak a zárt térből. Milyen lehetőségeink vannak, ha nem esik a hó (ergo szánkózni nem lehet), helyette viszont van köd meg szitálás és a csemetékben csak úgy tombol az energia?!
Irány a korcsolyapálya! Korábban soha nem gondoltam volna, hogy tényleg létezik olyan ember, aki képes megállni, mit megállni!, siklani egy vékony pengén egy rendkívül csúszós terepen. Oké, láttam a tévében, hogy vannak, akik képesek ezt a számomra felfoghatatlan mozdulatsort véghezvinni, de azt hittem, hogy ez csak valami trükk... vagy egyszerűen ufók. Nekem ugyanis még soha nem sikerült és már nem is fog… mondjuk ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy még soha nem volt a lábamon korcsolyacipő és nem is tervezem a jövőben, hogy legyen.
Ez a hozzáállásom viszont nem akadályozott meg abban, hogy amint a gyerekeim megtanultak biztonsággal járni, megvegyem nekik az első korcsolyájukat, mert valahol a zsigereimben éreztem: ez egy nagyon is jó dolog, hiszen friss levegőn vannak, minimális szülői energiabefektetéssel (a palánktámasztás azért nem túl megerőltető, csak elég forró teát kell magunkkal vinni a korcsolyázás idejére) kellőképpen elfáradnak és a tetejébe még a kelkáposztafőzeléket a vasat is megeszik, amikor hazaérünk.
Így került hátl a korcsolyázás a kihagyhatalan családi programokat összesítő táblázatunkba, hogy aztán soha többet ne kerüljön le róla még akkor se, ha nekem csak a palánktámasztás jut…, de abban legalább profi vagyok.
