Sokan a te hangodra ébrednek. Hogy tudsz felkelni ilyen korán?
Órára. 4:40-kor csörög a vekker, és hál istennek nem vagyok visszaalvós típus. Egyébként nem olyan nagy dolog ez, mint ahogyan azt sokan gondolják. Aki hat órára jár a gyárba dolgozni, ugyanolyan korán kel, mint én, sokan dolgoznak 3 műszakban. Meg hát szeretem csinálni. No, nem a korán kelést hanem a rádiózást. Utána enyém az egész nap. Ilyenkor van időm ügyeket intézni vagy – ahogy most veled is teszem – interjút adni.
Megszoktad, így gondolom pihenőnapokon is kipattan a szemed magától.
Dehogy! Hétvégén simán alszom, nem ébredek fel magamtól hajnalban, de azért nem vagyok egy lustálkodó típus. Hétvégén, ha sportolni támad kedvem, de nem szeretném a családtól elvenni az időt, korábban kelek, elmegyek futni vagy bringázni, hogy mire 9-re felébrednek a többiek, én már szexin készíthessem a tojásrántottát vagy a bundáskenyeret.
Kezdem érteni, miért választottak meg tavaly az Év apájának.
Igen, tavaly az APA magazin olvasói nekem ítélték ezt a megtisztelő titulust, de bevallom, fenntartásokkal fogadtam, mert olvasói szavazatok alapján dőlt el, ki kapja meg, és hát annak ellenére, hogy a rádióban sokat mesélek a családról, a hallgatók honnan tudhatják, hogy milyen apa vagyok. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy ha ezzel lehetőséget kapok arra, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy milyen fontos az apa szerepe a családban, és erre már öt ember odafigyel, akkor megérte.
Mit mondtál el?
Azt, hogy az a fajta apaminta, ami hosszú évtizedeken keresztül természetes volt, ma már semmiképpen nem használható. Amikor mi nőttünk fel, apa elment dolgozni, a pénzkeresés volt az egyetlen feladata. Ez már a múlt, az otthoni dolgokat is meg kell osztani az apákkal. Játssz vele, tanulj vele, legyenek közös élményeitek!
Például utazás? Tényleg, ti hogyan utaztok?
A Rákóczi család fogja magát, felül valami járműre, elmegy, nagyon jól érzi magát és hazajön. Komolyra fordítva a szót. Évek óta minden utazásunkat saját magunk szervezzük, és bár tavaly belefutottunk egy szervezett útba, mert az utolsó pillanatban kellett döntenünk, elhatároztuk, hogy soha többet, maradunk inkább a saját szervezésnél. Egyébként mi nem tudunk ücsörögni a tengerparton, nekünk kalandosak az utazásaink.
A legutóbbi is az volt?
Tavaly Srí Lankán jártunk, magunk szerveztük meg a túraútvonalat, a sofőrt, a jegyeket. Most is, mint mindig, igyekeztünk a környéket minél jobban felfedezni, mindent kipróbálni, a helyi ételeket megkóstolni, ottani embereket megismerni, tapasztalatokat gyűjteni. Szuper élmény volt, pedig pont akkor történt az elhíresült terrortámadás, ami azért rányomta a bélyegét az útra. Ugyanakkor baromi érdekes volt megtapasztalni, hogyan tudunk boldogulni egy ilyen helyzetben egy távoli helyen – még akkor is, ha mi nem voltunk közvetlen életveszélyben. Sikerült jól kezelni ezt is. Tanulságos volt.
Jól érzem, hogy nem aggódjátok túl magatokat?
Nem jellemző ránk. Emlékszem, hogy az első egy hetes családi utazásunk idején a srácok 5 és 7 évesek voltak. Béreltünk egy autót és bevállaltuk, hogy minden este máshol szállunk meg. Imádtuk. Tavaly aztán gondoltunk egy nagyot, és lakóautóval vágtunk neki az útnak. Azt szokták mondani, hogy ezt a fajta utazást vagy nagyon megszereted vagy megutálod. Mi nagyon nyitottak voltunk erre, úgyhogy nem volt kérdés, hogy szeretni fogjuk. Elmondhatatlan az a szabadság, ami ezzel jár. Nincs bőröndbe való kipakolás, ha rossz idő van vagy nem tetszik a tengerpart, fogod magad és továbbállsz. Így utaztunk Szlovéniából Triesztbe, onnan Gradoba és persze Velencébe is átmentünk. Olyan szabadság ez, hogy nem tudom szavakkal elmondani. Ha sikerül elszabadulnunk két hétre, akkor megint így utazunk.
Azért erre fel kell készülni. Hol parkolhatsz, hová hajthatsz be.
Manapság már ez is elképesztően egyszerű, csak a megfelelő applikációt kell letölteni. Az internet világában minden ilyen kérdésre választ kapsz, de azt tanácsolom annak, aki bizonytalan, hogy első alkalommal próbálja ki belföldön ezt az utazási módot mondjuk 3 napra, az elég lehet ahhoz, hogy megszeresse vagy megutálja.
Belföldön nem is nagyon utaztok?
Bevallom, az ismertségemből adódó megszólítások miatt nem annyira. Viszont, ha valami dolgom van vidéken, gyakran megesik, hogy jön velem az egész család. Nehezen tudnék elképzelni egy klasszikus, 1 hetes nyaralást belföldön, igaz Srí Lankán is megkopogtatták a vállamat.
Megőrzöd ezt a sok emléket?
Mi az hogy! Először is, én fényképezőgéppel és nem telefonnal fotózok, a tömérdek mennyiségű képből pedig minden utazásunk után fotókönyvet készítek. Több, mint 100 oldalasak már a fotókönyveink, amik a könyvespolcunkon sorakoznak, és bizony rendszeres program nálunk, hogy leveszünk egy kötetet és lapozgatjuk, nézegetjük, milyen klassz helyeken jártunk.
Mikor érkezett az életedbe a gasztronómia szeretete?
Vagy 30 éve. Rájöttem, hogy szeretem etetni az embereket, a családnak finomságokat készíteni.
Apósomnak van egy aranyat érő mondata: Az asztal tartja össze a családot! Nem a kaja, hanem az, hogy leülsz az asztalhoz és közösen esztek. Nálunk minden este van közös vacsi, amikor szigorúan nincs tv, internet és át lehet beszélni a napot.
Nem nagy találmány, régen mindenki így csinálta, csak aztán sokan rászoktak arra, hogy a családtagok külön esznek valamit, amit éppen találnak a hűtőben vagy épp felmegy a gyerek a szobájába, magára csukja az ajtót, ül a gép előtt és közben vajas kenyeret eszik.
Kritikus szemmel nézed a vendéglátóhelyeket, szállodai éttermet? Fenntartásokkal fogadom az értékeléseket, hiszen a saját éttermem (Korhely – a szerk.) kapcsán is látom, hogy nem mindegyikkel lehet kezdeni valamit. Például, ha valaki azt írja le panaszként, hogy forró a kávé, akkor szívesen elmondanám, hogy igen, azért meleg, mert frissen főtt le… és még sorolhatnám. Persze a normális, észérvekkel alátámasztott kritikának mindenki örül. Én például az étteremben mindig azt mondom a felszolgálóknak, hogy nyugodtan mondják meg a vendégnek, hogy ha valami nem úgy sikerült, nem jó, akkor válasszon másikat. Ha belegondolunk, hogy otthon háziasszonyként hányszor nem sikerül úgy az étel, ahogy szeretnénk, mégis elfogyasztjuk, nem csinálunk patáliát. Étteremben vagy szállodában több ezer adag étel készül, olyan nincs, hogy nem szúrnak el valamit. Merjünk kulturáltan szólni ilyenkor! Elnézést, kicserélné? Egyébként nálam az első számú szabály, hogy külföldön szállodában nem eszem. Ha helyi kaját akarsz enni, akkor ki kell menni és keresni egy klassz éttermet.
Velence és Budapest között ingáztok. Megéri?
Eredetileg csak nyári „velencések” voltunk, később költöztünk oda. A srácok elkezdték a sulit, (Panna 10, Soma 8 – a szerk.) megszerették az osztálytársaikat, és nem akartuk kivenni őket, így hát autózunk, de aktívak vagyunk a kocsiban is és az út alatt rengeteget beszélgetünk. És hogy megéri-e? Ha nem megyünk sehova nyáron, a gyerekeimnek akkor is folyamatos vakációban van részük. Az a klasszikus fürdős, fagyizós, bringázós nyár jut nekik egész nyárra, ami másoknak csak 1 vagy 2 hétre.
Mondj egy jó programot a környéketeken!
Nagyon vicces a Gárdonyi Rönkvár, ahová minden évben elugrunk. A fából készült várat Gárdonyi Géza szülőháza mellett építették fel, jópofa feladatok vannak, le lehet menni a kazamatába bunkerlánccal, fejlámpával. Szeretjük Pákozdon az Ingóköveket is. Ha pedig nagyon nagy a tömeg a kerékpárúton, akkor fel kell menni a hegyekbe, Sukoróra, Pákozdra. Vagy ott van Nadap, ami a térképészet szempontjából is fontos hely, mert ez a magasság mérésének magyarországi viszonyító pontja, de Pázmánd is egy nagyon cukker falu.
Gyerekek nélkül is utaztok?
Igen, hála a szuper jófej nagyszülőknek. A gyerekeknek mindig azt mondjuk, hogy „Mentek a papihoz, mamihoz nyaralni”, és ezt ők nagyon élvezik. A szülőség nem rabszolgaság vagy legalábbis nem kéne annak lennie. Aki a felnőtt emberi kapcsolatát a gyerek miatt háttérbe szorítja, az óriási hibát követ el. Mindig azt mondom, hogy a gyerekek nem közénk születnek, hanem mellénk. Mi vagyunk középen, akik fogják egymás kezét és ők kétoldalt. A mi kötelékünk más. Nem jobb, nem rosszabb, nem szentebb, de az működteti a többit.
Jól gondolom, hogy ti nem az anyagi javakat hajszoljátok?
Jól. 10 éves tévénk van és eszemben sincs lecserélni. Azt szoktam mondani, hogy a halotti ruha zsebe be van varrva, ha mindenedet elvennék, az élmények megmaradnak. Nem minden pénzkérdés. Én is megkapom, hogy könnyű nekem. Ilyenkor megkérdezem, hogy „Hol élsz? Van bérleted? Na, és mikor voltál utoljára a Budai Hegyekben vagy a Várban?” Aztán kiderül, hogy soha. Pedig az is élmény. Adja meg az Isten mindenkinek, hogy jusson el, ahová csak akar, de nem árt a mellettünk lévő szépségeket is észrevenni.
Fotó: TMC management
