Aztán eljött az a pillanat is, amikor először merült fel bárkiben is a családból, hogy elvinné a gyerkőcöt valami kiruccanásra, rövidebb utazásra, akármire. Szó se róla, alaposan megilletődtem a kérdéstől, hiszen ugyanannyira éreztem rémisztőnek a felvetést, mint amennyire akár időszerűnek is.
Egyszerre futott végig az agyamon, hogy ez igazán szuper lenne mindenkinek, de az is, hogy a lassan-lassan kiszakad a szerintem biztonságot adó szülői burokból, és elindul az ismeretlen felé. Sokan lehet, hogy bolondnak vélnek ezen gondolatok miatt, de hát mit is csinál egy elsőgyerekes szülő... Megijed...
Uncsi otthon, kell a szocializálódás
Pedig nem kéne! Sőt, rá kellett, hogy jöjjek, hogy ahogy szép lassan kezdett egyre unalmasabbá válni az itthonlét velem, velünk a gyereknek, szinte újjászületett minden egyes mamánál vagy papánál töltött nap után. Ráadásul, kifejezetten jót tett szocializálódás szempontjából is, azaz vélhetően az is egy igazi izgalom lesz a számára, ha mondjuk a nagyiékkal tölt néhány napot.
Noh, de mi a helyzet akkor, ha el akarnak menni egy kicsit vakációzni, hotelbe, szállodába, azaz nem otthon szeretnék tölteni az a bizonyos néhány napot?
Hmm, gyors átgondolás eredménye végül is az lett, hogy nyugodtan menjenek, miért is ne, csak maradjanak viszonylagos közelségben. Azaz, ha bármi "drámai" történne, akkor belátható időn belül oda vagy akár érte tudjak, tudjunk menni.
Ez végül mindenki számára tökéletesen megnyugtató megoldásnak bizonyult, így az első, néhány napos kiruccanás végül a lehető legjobban sült el, mi több még csak oda se kellett menni...
Persze, a szívem mindhárom nap hevesebben vert, hiszen kegyetlenül hiányzott a kis vadorzó, de mit lehet tenni, nem köthetjük örökre magunkhoz.
