Ekkor lép színre a szőke kisfiú termetes apukája, majd erőteljesen rákiabál a barna négy év körülire.
"Ezt azonnal fejezd be! Ha még egyszer meglátom, megbánod!"
Kirántja a markolót a barna gyerkőc praclijai közül, és még mindig zokogó fiával a homokozó másik sarkába vonul.
A barna hajú kisfiú megijed, és éktelen ordításba kezd. Ekkor érkezik az anyukája, aki emelt hangon közli:
"A saját gyerekemet majd megnevelem én!"
Mindkét kisfiú szipogva üldögél a homokozóban. A szülők dühödt pillantásokat vetnek egymásra.
A feszültség szinte vibrál a játszótéren.
***
A jelenettel és a szereplőkkel való bárminemű hasonlóság nem a képzelet műve. Bármikor, bárhol szem- és fültanúi lehetünk a fenti, megtörtént esethez hasonló szituációnak. Sőt, akinek gyermeke van, előbb vagy utóbb – inkább előbb – találkozik is vele.
De térjünk is vissza a bevezetőben említett történetre. Nos, kinek van igaza?
Az apukának, aki látva, hogy gyermekét atrocitás éri, az általa legjobbnak ítélt módon igyekszik őt megvédeni? Elfogadható az, hogy egy nagyobb, erélyesebb felnőtt avatkozzon be a gyerekek közötti konfliktusba? Esetleg jobb hagyni, hogy a lurkók maguk rendezzék le a vitát? Vajon igaza van a barna kisfiú anyukájának, aki úgy gondolja, a gyereknevelés kizárólag a szülő dolga, és egy vadidegen embernek nincs joga ahhoz, hogy ebbe beleszóljon?
Létezik egyáltalán jó megoldás?
Nézzük csak az érveket és az ellenérveket!
Induljunk ki abból, hogy azok a hatások, amelyek a gyermeket első éveiben érik, egy életre meghatározóak lehetnek. Ha pedig egy idegen kiabál rá fenyegetően a kicsire, az akár számos lelki probléma – például kapcsolatépítési, barátkozási nehézségek – forrása is lehet a későbbiekben. Mert azért valljuk csak be, felnőttként sem egyszerű kezelni egy ismeretlen ember felénk irányuló dühét, kritikáját, pedig életünk évtizedei alatt számos konfliktuskezelési formát elsajátítottunk már. Gondoljunk csak bele, mennyivel nehezebb helyzetben van egy gyermek, aki még nem tanulta meg, hogyan is vethetne udvariasan véget egy ilyesfajta, számára kellemetlen társalgásnak. Egy idegen felnőtt fenyegető fellépése ráadásul kifejezetten ijesztő lehet számára.
Zsuzsiékkal is ez történt játszóterezés közben: „Hiába próbálom állandóan a szememet a fiamon tartani, van, hogy megtörténik a baj. Ilyenkor persze rászólok, bocsánatot is kérünk. Egy múlt heti eset azonban nagyon megviselt. A kisfiam homokot szórt egy kislány felé, aki sírni kezdett. Mielőtt bármit is tehettem volna, az anyja üvölteni kezdett velünk. Mindennek elmondott engem is és a fiamat is. A kisfiam persze elsírta magát, annyira megijedt. Azóta sem akar arra a játszótérre menni.”
Ennél azonban jóval többről van szó!
Mindannyian mások vagyunk. Van, amiben hasonlóan gondolkodunk, van, amiben egészen másképp. Így van ez a gyerekneveléssel is. Elég csak arra gondolni, hogy míg egyesek nyilvános helyeken is teret engednek a rohangálásnak, a hangoskodásnak, addig mások a halk beszédre, és a többiek lehető legkisebb mértékű zavarására buzdítják csemetéjüket.
Amit mi megengedhetőnek tartunk, más számára már bődületes nevelési hiba. Ha pedig ezt fennhangon közlik is csemeténkkel, az valljuk be, felettébb dühítő tud lenni. Különösen akkor, ha a gyermekünkre rászóló vadidegennek fogalma sincs az adott viselkedés hátteréről, s egy pillanatnyi észlelés alapján hozza meg az értékítéletét.
Dia is hasonlóképpen látja a helyzetet: „Nehéz időszakon megyünk át a kislányommal, válófélben vagyunk az apukájával. Most feszegeti a határokat, dacos. Másról sem szólnak a napjaim, mint hogy őt figyelem, terelgetem, nevelem. A múltkor is beszólt egy vadidegen anyuka. De milyen alapon? Fogalma sincs, mi van a háttérben.”
Számos példát említhetnék még.
Miért is kell például egyenlőség jelet tenni a keserves sírás és a hiszti között? A fülsiketítő zokogás oka lehet egy esés miatti fájdalom vagy egyszerűen csak a fáradtság. Mégis sokan tesznek ilyen helyzetben gúnyos megjegyzést, s könyvelik el úgy a lurkót, mint egy rossz, vagy inkább rosszul nevelt gyereket.
Aztán ott a tömegközlekedés tipikus konfliktushelyzete: Miért nem adja át a gyerek a helyet az idősebbnek? Mert bizony előfordulhat, hogy épp lázas, fáj a hasa vagy egyszerűen irtózatosan fáradt a hajnali kelés miatt. Nem biztos, hogy azért ül a buszon vagy a villamoson, mert neveletlen vagy figyelmetlen. Ezernyi más oka lehet. Ugyanakkor, ha ez a beteg vagy kimerült gyerek egy támadó, tiszteletlen felszólítással találkozik, nem biztos, hogy ki tud, ki mer állni magáért, s el tudja mondani, miért is szeretne ülve maradni. Pedig az udvarias hangnem a kiskorúaknak is járna.
De következzenek a másik oldal mellett szóló érvek.
Mindenekelőtt az, hogy közösségben élünk, s ehhez bizony szükség van írott és íratlan szabályokra.
Nem véletlenül tiltják azt, hogy az uszoda sekély vizébe ugorjanak fejest a fürdőzők, akárcsak a piros lámpánál való átkelést. Ugyanakkor vannak szülők, akik nem találnak kivetnivalót abban, ha a tiltó jelzés ellenére kelnek át a zebrán, ahogy olyanok is, akik mindenféle szívzűr nélkül engedik úszni nem tudó gyermeküket a medence mellett játszani.
Ilyenkor – különösen, ha egy száguldó autó közeledik, vagy a totyogó apróság néhány centire botorkál a mélyvíztől – egy idegen felnőtt közbeavatkozása életet menthet.
Konfliktushelyzetek azonban még ilyen szituációban is adódhatnak. Így járt Melinda is: „Egy három év körüli gyerek akart átszaladni a piros lámpánál. Rászóltam, hogy álljon meg azonnal, mert elüti az autó, és elkaptam a karját. Erre mit kaptam? Köszönet helyett azt, hogy legközelebb ne merjek a gyerekéhez nyúlni.”
Természetesen nem csupán a másik szülő gyermekének életét, testi épségét, egészségét veszélyeztető szituációk késztethetnek bennünket beavatkozásra. Bizony vannak olyan esetek is, amikor a legalapvetőbb társadalmi normákat feszegeti a másik apróság, a szülője vagy a vele lévő felnőtt pedig semmi pénzért nem lépne közbe. Nem mondja el neki, hogy nem szórunk homokot a játszótársak szemébe, nem vesszük el erőszakkal a futóbiciklijüket, és nem rángatjuk le őket a mérleghintáról sem.
Így van ezzel Dóri is: „Két éves múlt a kislányom. Amíg nem tudja megvédeni saját magát, nekem kell megóvnom. Ha a másik gyerek szó nélkül elveszi a játékát, az anyukája pedig oda sem bagózik, én bizony helyette is rászólok.”
Hasonló állásponton van Kata is: „Ha én meg tudtam tanítani a két és fél évesemnek, hogyan viselkedünk, mit szabad és mit nem a játszótéren, más is képes lenne rá. Ha akarná. Ha pedig gond van, az anyukán vagy az apukán pedig látom, hogy rá fog szólni a gyerekére, akkor csak a kislányom megnyugtatására koncentrálok. Ha semmi reakció, megteszem helyettük.”
Az okok, amelyek miatt a játékot kézből kicsavaró, lökdösődő, hajat tépő gyermek szülője nem avatkozik közbe, különbözők lehetnek. Lehet, hogy úgy gondolja, a vitát a gyerekeknek kell lerendezniük maguk között, — győzzön a jobb, az erősebb — esetleg a telefonjába merülve észre sem veszi a történteket.
Ilyenkor a beavatkozás azonban nem csupán a magát megvédeni nem tudó, sok esetben koránál fogva gyengébb gyermek fizikai védelme miatt lehet fontos.
Gondoljunk csak bele, vajon mit szűrne le a gyermekünk abból, ha miután a másik lurkó megütötte, szó nélkül arrébb mennénk? Azt, hogy anya vagy apa — hiába van ott — nem védi meg, még akkor sem, ha fájdalmat okoznak neki? Azt, hogy a legjobb út a menekülés, a meghunyászkodás, ha igazságtalanság vagy támadás ér bennünket? Vagy inkább követendő példát lát majd az erőszakoskodó gyerekben?
Ezernyi szituáció, egyénenként más és más megoldási módok, határvonalak.
Kíváncsiak vagyunk arra, ti mindezt hogyan látjátok?
Nos, ér rászólni más gyerekére?
