Aztán, amikor ezen az egész helyzeten túlléptem, akkor egy kicsit bekukkantottam a saját családi életem színfalai mögé is. Bár én alapvetően szeretek megbizonyosodni arról, hogy mi történik egy adott helyzetben, majd azután vonom le, amit le kell, egyszer csak belém hasított az érzés, hogy oké, de mi a helyzet a gyerekekkel.
Mi van velük? Vajon mikor van az a pont, amikor tudjuk és mikor van az, amikor csak feltételezzük, hogy mire van szükségük. Hogyne, mi vagyunk a szülei, nekünk kell tudnunk, mi a jó nekik stb. De bizony van néha olyan helyzet, amikor olyan jó lenne tudni, hogy jól csináljuk, jól szeretjük őket és azt adjuk nekik, amire vágynak (persze a lehetőségekhez képest, az ésszerűség határain belül).
Bár lehet, hogy most sokan felvonták a szemöldöküket, de mivel épp egy 27 hónapos csemetével osztom meg az életem, nap mint nap vetődik fel ez a kérdés. A kisember ugyanis percenként képes változtatni azon, hogy éppen mi kell, és annak ellenére, hogy már elég jól beszél, még mindig képes babanyelvre váltani, amikor egy kényesebb szituban megkérdezem tőle, hogy mit szeretne. Persze ilyenkor az esetek többségében homályban marad a válasz...
Tovább gördítve a gondolatmenetet ez azért is vetődött fel, mert karácsonykor épp egy családi utazásra készülünk. Egyrészt messzire, másrészt egy olyan szálláshelyre, ami nem visel családbarát vagy éppen gyermekbarát minősítést. De mivel ajándékba kaptam az utazást, nyilván élünk vele. Azt azonban meg kell valljam őszintén, hogy egy kicsit aggódtam, hogy megfelelő lesz-e ennek a kis lurkónak. Elég jó lesz-e neki? El tudja-e majd magát foglalni? Élvezni fogja-e vagy az 5 napos kiruccanásunk egy kiképzőtáborhoz fog-e inkább hasonlítani?
Merthogy „csak” lovak lesznek mindenféle méretben, meg szánkók, abból is többféle. Szóval, hogy nem lesznek a gyermekbarát szállásra jellemző eszközök, lehetőségek.
Nyilván új és sok élménnyel fog ő is gazdagodni, de azért rettentően kíváncsi vagyok, hogy milyen érzésekkel térünk majd vissza a kis év végi családi utazásunkról...
