Több évet töltöttél külföldön. A szakmai motiváción túl mi ösztönzött erre?
Az első külföldre igazolás több okból is különleges volt számomra. Egyrészt belvárosi voltam, a VII. kerületben nőttem fel. Onnan minden közel volt: a Városliget, a Duna, az összes BKV-járat, rengeteg kulturális lehetőség és szórakozóhely. Ahogy mondani szoktam: a világ hozzám jött akkor. Másrészt egyke voltam, édesanyám otthonról dolgozott, és sok időt töltött velem. Harmadrészt pályafutásom kibontakozóban volt, a világ legjobb válogatottjába akartam bekerülni, és közben egyetemre is szerettem volna járni. Negyedrészt feleségemmel körülbelül kilenc hónappal azelőtt ismerkedtünk meg, és pár hónap alatt komolyra fordult a kapcsolatunk. Ancsa akkor főiskolára járt, diplomát akart szerezni, és kapott egy nagyon jó munkaajánlatot. Ilyen körülmények között írtam alá az első olasz szerződést, nem egészen húszévesen. Hatalmas döntés volt.
Elmondásod alapján elég sok okod lett volna a maradásra. Mi vitt rá mégis az elindulásra?
Nemcsak az volt a kérdés, mit hagyok itthon, hanem az is, mi fogad ott. Segített, hogy Kásás Tomival együtt mentünk, aki akkor már a korosztálya legjobbja volt. Garancia volt az is, hogy egy általam ismert, tradicionális, nagy klubhoz, a Posilippo Napolihoz mentünk, a leendő csapattársaimat ismertem korábbi meccsekről és a tévéből. Ancsának azt mondtam: ha nem akar jönni, inkább visszamondom. De ő is érezte, hogy ez nagyon fontos döntés a számomra, és tudta, szívesen mennék, hogy kiderítsem: megállom-e a helyem egy másik világban és nem mellesleg a világ egyik legjobb csapatában. Úgyhogy mellém állt, és eljött velem.
Jó döntés volt?
Teljes mértékben. Megálltuk a helyünket, nagyon szerettek minket, a klubban örökös taggá fogadtak, megnyertük a Bajnokok Ligáját, és nem akartak elengedni. Az az egy év majdnem tízet számított az életemben. Elmondhatatlan sok emberi tapasztalatot szereztem azáltal, hogy egy teljesen új környezetben kellett megállnom a helyem húszévesen. Meg kellett tanulni a nyelvet – a nápolyi olyan speciális dialektus, amit az olaszok nagy része nem is ért! –, és fel kellett venni a dél-olaszok laza, mosolygós, hangos, ölelgetős, ráérős életérzését, életritmusát. Ott az öt perc legalább húsz, a két nap minimum négy, a holnapra ígért bérautó fél év múlva érkezett meg. Jobbra nézek: Vezúv, balra nézek: Capri szigete, itt a világ legjobb mozzarellája, ott a világ legjobb fagyija, és a világ első pizzázója előtt megyek el minden nap. Elképesztő élmények turistaként és az emberré válásban egyaránt. Nagyon érdekel a történelem és a földrajz, Nápoly pedig nagyon gazdag mind történelmi, mind földrajzi látnivalókban. Olyan helyeken sétáltam naponta, mint a Piazza Plebiscito, a Via Roma, a Gambrinus kávézó, a San Carlo Opera vagy a királyi palota, hétvégén elugrottunk Sorrentóba és Positanóba, felmásztunk a Vezúvra, megcsodáltuk Pompeit vagy felfedeztük az Amalfi-partot. Később olvastam Márait, aki arra járt 70 évvel korábban – nagy élmény volt.
Egy év után mégis hazajöttetek. Mi hozott haza?
Újpesten nagy csapatot akartak építeni, ezért hazahívtak, és így a jogi egyetemet is elkezdhettem. Anyagi problémák miatt végül egy év múlva az újpesti csapat tönkrement, akkor visszamentünk Nápolyba, egy másik csapathoz. Ez ma már elképzelhetetlen, hiszen ma hasítanak a csapataink – eredményben és anyagilag is, de akkor nagyon rosszul érintett, nagy csalódást okozott a magyar sportviszonyokat illetően. De sajnos hasonlóan jártam a második olasz utam végén, amikor az ottani finanszírozó kiszállt. Akkor átmentem Bolognába.
Milyen volt Észak-Olaszország a déli élmények után?
Észak sokkal nyugisabb, nyugdíjasok a parkban, kacsák a tóban – Nápolyban már rég levágták volna őket –, rasztahajú, füvező egyetemisták a tereken. Míg Nápolyban mindent megnéztünk a város 100 kilométeres körzetében, Bolognából inkább távolabbra utaztunk: Firenze, Padova, Verona, Ferrara, Velence, Garda-tó, Róma… Voltunk Dozzában is, ami egy akkora méretű városka, mint az Erzsébet-tér. Mandula alakú: bemész egy kapun, kétoldalt két utca, ami a végén összefut, és azért nagyon különleges, mert minden ház ki van festve: vagy klasszikus mintával vagy graffitiszerű, de ízléses, modern figurákkal.
A következő külföldi igazolásod Kotor volt, ahova már a gyerekekkel együtt mentetek. Hogy telt?
Miután hazajöttünk Bolognából, a Honvédban töltöttem hét évet. Szuper csapatunk volt, olimpiai bajnok csapattársaimmal játszottam együtt, de utolsó évben a csapat elindult lefelé: mi elfáradtunk, a legnagyobb ellenfél, a Vasas pedig jött felfelé. Közben nagyon sok helyre – Oroszországtól Görögországon át Spanyolországig – hívtak, de évekig ellenálltam. És akkor jött az a megkeresés, amit végül elfogadtam: UNESCO-örökségvédelem alatt álló város, tengerpart, tengerre néző pazar lakás – bele tudtam dobni egy követ a teraszról a tengerbe –, kétezer méter magas hegyek, és egy gazdag, helyi születésű tulajdonos, akinek célja volt a 16 fős keretet – ebből 11 helyi – bejuttatni a világ legjobb négy csapata közé. Belementünk, de közben úgy gondoltam, hogy az eddigi aranyak és az olimpia után ez egy kicsit másról – leginkább a pihenésről és a jólétről – fog szólni. Nem így lett.
Mi történt Montenegróban?
Odamentem szeptemberben – 2008-ban, tehát a gazdasági világválság közepén –, és novemberben a gazdag tulajdonos bejelentette: részben csődbe ment, már nem tudja fenntartani a klubot. Sztrájkhangulat lett úrrá a csapaton. Steinmetz Ádámmal meggyőztük őket, hogy inkább dolgozzanak, mert ha egy csapatnak gyenge a teljesítménye, akkor a játékosait is annak fogják tartani, és nem fogják őket hívni máshová, függetlenül a jelenlegi tulajdonos anyagi helyzetétől. Tehát ahhoz, hogy felfigyeljenek rájuk, és ebből a csődbe ment klubból elkerüljenek, még többet és jobban kell dolgozniuk, mint eddig. Annyira jól sikerült a meggyőzés, hogy megnyertük a Bajnokok Ligáját. Legyőztük az olasz Reccót, a dubrovniki és a zágrábi csapatot úgy, hogy közben hónapokig nem kaptunk fizetést. Akkora katartikus élmény volt, hogy velünk sírt a fél város. A lakosság nagy része kint volt a döntőn – ahova egyébként olyan pocsék állapotú busszal mentünk, hogy indulás után lerobbant a harmadik kanyarban. Júliusban az elnök mindenkinek rendezte a tartozását. Addigra valamelyest rendbe hozta az üzleti ügyeit, és tudta: nem teheti meg – sem velünk, sem a várossal –, hogy ne fizesse ki hősként ünnepelt játékosait.
A hősies munka mellett volt időtök utazni is?
Dubrovnikban többször megfordultunk, a montenegrói tengerpartot is bejártuk. Történelem iránti érdeklődésemet kielégítette az a környék is. Van olyan város Kotor mellett – Perast –, ahol egyetlen modern épület sincs, csak a régi kőházak.
Nemcsak éves külföldi szerződéseid voltak. Merre jártatok még?
Voltunk Máltán kétszer három hónapot. Olyan meleg volt, hogy edzések közben lementünk a mélybe búvárkodni, hogy felfrissüljünk. Szép várak, erődítmények, történelem. A gyerekek vakáción voltak, én eléggé ráértem, így nagyon sokat voltunk együtt. Kiszámoltam: az első nyáron hetvenötször voltunk strandolni a tengerparton. Ezen kívül nagyon sok rövidebb utazásunk volt. Ez egy új időszak az életemben, ami akkor kezdődött, amikor 2012-ben lemondtam a válogatottságot. A nemzetközi vízlabda-társadalom rájött, hogy ráérek, a Honvéd pedig – amelyikhez visszatértem, bár akkor már csak közepes csapat volt, de örültek, hogy velük vagyok – megengedte, hogy elmenjek túrázni.
Túrázni?!
Haknizni. Például Kuvaitba az Ázsiai Bajnokságba játszani. Egy hét, hat meccs. Kimentünk a családdal, és nagyon jól éreztük magunkat: arab ételek, tevék, a halpiacon cápák. A kuvaiti túrán megismerkedtem Sri Lanka-iakkal, akik elhívtak egy két hetes edzőtábort tartani, mint Európából jött szakértőt, cserébe a családomat is vihettem. Szafari, óceánpart, cunami által sújtott falu. Kiskirályként fogadtak, mert én voltam az első háromszoros olimpiai bajnok, aki meglátogatta őket: vörös szőnyeg, néptáncosok, VIP busz, elnöki állófogadás. Volt egy írországi utunk is (Dublin és Galway), ahol oktatást tartottam gyerekeknek. New Yorkban is két hétig voltunk, ott is azt kértem fizetés helyett, hogy magammal vihessem a családomat. Idén is lesz egy hasonló, ausztráliai utunk, ahol szintén edzést tartok. Nekem egyébként ez a legutóbbi a kedvenc helyem, konkrétan Perth és Rottnest Island: kakaduk és papagájok a fákon, delfinek a folyóban. Amikor először voltunk ott együtt, Ancsa szája tátva maradt napokon át.
Ennyi szakmai utazás mellett mentek még egyáltalán nyaralni?
Három évünk telt így, utána ritkultak ezek a felkérések, akkor elmentünk klasszikus nyaralásokra is. Például vissza Nápoly környékére, hogy megmutassuk a gyerekeinknek. Kotorba és Horvátországba is visszalátogattunk. Idei nyaralásunk helyszíne pedig Dél-Franciaország, csillagtúrában felfedezni a Coute d’Azur és Provance közötti francia vidéket. Tengerpart és búvárkodás, helyi piacok és gasztronómia.
Jól látom, hogy utazásaitok közös pontja a tengerpart, a hegyek és a történelmi városok? Változtak az utazási szokásaitok az idők során?
Igen, így van. A feleségem azt szokta mondani, hogy ha az utcánk végére – most Szadán lakunk – ki lehetne húzni a tengert, akkor neki nem lenne semmilyen más kívánsága az életben, és utazni sem akarna már sehova. Első nyaralásunk, még tizenkilenc évesen Ikarus buszos-hátizsákos túra volt. Később elkényelmesedtünk, a gyerekek és a biztonság miatt is. Ancsa nagyon szeret autózni, a legtöbb helyre így mentünk, távolabbra meg repülővel, természetesen. Az adott helyszínt mindig alaposan felfedezzük, rengeteget sétálunk. Minden utazásban szeretjük megtalálni a szépséget.
Hogyan élte meg feleséged ezt a sok költözést-utazást?
Ancsa is mindenhol feltalálja magát. Amikor Nápolyban egy nagy, hideg, hodályszerű lakást kaptunk, én pedig érkezésünk másnapján elutaztam egy hétre Törökországba a csapattal, nem esett kétségbe: kifestette és berendezte a lakást. Egyedül volt akkor is, amikor megtudta: maffia-leszámolás történt a lakásunk melletti utcasarkon. Mindketten nagyon jól tudunk alkalmazkodni a körülményekhez, jó a kommunikációs és a helyzetfelismerő képességünk. És nagyon jó csapat vagyunk együtt. A kapcsolatunk is azért vált olyan gyorsan komollyá, mert öröm volt vele együtt minden – filmet nézni, kirándulni, bulizni, sportolni, utazni – és az évek során sosem kerültünk igazán mély pontra. Ancsának francia-nyelvtanári, idegenvezetői, edzői és jógaoktatói végzettsége van. Nápolyban ő vezette be az aqua-fitnesst, úszni tanította a gyerekeket, idegenvezetőként is dolgozott, itthon nyelvet tanított. Ezek mind projektjellegű munkák. Itthon övé a háztartáson túl a kert – imád veteményezni, barkácsolni – és sokat segít a hivatalos dolgaimban és a közös cégünkben. És mindeközben létrehozta és naponta kezeli a Családmanager weboldalt.
És a gyerekek?
Olaszországban még nem voltak gyerekeink. Montenegróban a legnagyobb lányom ötévesen óvodában ment, ahol nem szólalt meg egy évig, annyira meg volt illetődve a helyiek habitusától – Montenegróban még a nőknek is mély hangjuk van. Hat évesen iskolába kellett mennie, és ott cirill betűs bizonyítványa szerint kitűnő tanuló lett. Egyszer otthagytuk a barátainkkal, és a hét éves kislányunk rendelt ebédet szerbül az egész társaságnak. Sajnos azóta már eléggé elfelejtette azt a nyelvet. Jó időben mindig kimentünk a partra, de a kotori esős idő, a kevés infrastruktúra miatt – nem voltak sem plázák, sem kulturális események, sem jó játszóhelyek – eléggé unalmas volt, ilyenkor barátok és családtagok látogattak meg 2-3 hetente. Az egy-két hetes utazásaimra mindig jön velem a családom, és a gyerekek is jól érzik magukat. A most kétéves Olívia miatt egy-két utat le kellett mondanunk – belföldön gyakran család nélkül utazom –, de a legtöbb utazásunkra ő is jön, és nagyon élvezi. A nagyok – Viktória és Patrícia – kitűnő tanulók; nem gond, ha pár hétig kimaradnak a suliból.
Egyre többet lépsz fel különböző társadalmi célú eseményeken. Miért vállalod ezeket?
Érdekel az egészséges életmód, és szívesen hozzájárulok a magyarok egészségesebbé tételéhez. Emellett érzékenyen érint a gyerekek sorsa. A Nagy Sportágválasztó szóvivőségét és több más társadalmi célú felkérés mellett a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom rendezvényét is például ezért vállaltam. A csapatommal jártunk a Tűzoltó utcai Klinikára, ott vagyunk a Mikulásgyárban. Szervezője vagyok az Év Sportolója Gálának is. A vállalkozó szektorba egy forrásvizet gyártó kis üzemmel kóstolok bele. Amire még büszke vagyok: a sok utazás mellett levelezőn, hét év alatt sikerült befejeznem a jogi egyetemet, és később még a sport-szakjogász szakot is elvégeztem.
Fotó: Erdélyi Gábor
