Lássuk, kik is vagyunk mi. Egyik tréningünk alkalmával kolléganőm tudta igazán frappánsan összefoglalni azt az érzést, amivel minden Animátor találkozik, ha hasonszőrű társával emberére akad. Az Animáció voltaképpen nem más, mint egy “olvasztótégelye” azoknak a lelkileg sérült embereknek, akiket gyerekként legalább egyszer kiközösítettek iskolatársaik, barátnak hitt közösségük, mert valamiben másak voltak. Különcök vagyunk a magunk módján. Nem álltunk be az “áltagos” szó szürke esernyője alá, mert valami mást csináltunk vagy éppen máshogy gondolkodunk, mint a többiek. Köztünk végtelen permutációja megtalálható a hétköznapi foglalkozással dolgozó embereknek. Van ügyvéd, tanár, zenész, óvó néni, vendéglátós, képzőművész, állatorvosnak tanuló, Hr-es, szakács, osztályvezető, help desk munkatárs, stb. Egy valami biztos, mind máshogy gondolkodunk. Érzékeny lélekkel rendelkezünk, mert többségében valamilyen művészeti vagy sportolói ághoz húz a szívünk. Van, aki mesésen énekel, van, aki lenyűgözően táncol, más lélegzetelállítóan tud rajzolni, verset vagy prózát szavalni, van, aki zongorázik, ha a szíve sajog, más lefutja kétszer a maratont, mindenki szívéből él és ettől bántható olyan nagyon. Ez az igazi lényege a dolgoknak, hiszen csak így tudunk jól szót érteni rövid idő alatt a legfélénkebb csemetével is, hiszen tudjuk, mi zajlik a kis lelkében. Ráérzünk, hogyan szólítsuk meg, vagy mit tegyünk, mikor kérdezzünk vagy mikor ne. Ez az, amit tanítani nem lehet. Mert az empátia egy készség ugyan, de bizonyíthatóan azoknál a személyeknél a legerősebb, akik maguk is szenvedő alanyai voltak vagy épp még mindig azok néhány nehéz helyzetnek. Ezt helyezzük a munkánkba, így tesszük szívünket bele minden programba.
Éppen ezért, a kérdésre a válasz,”Miért lesz valaki Animátor?” Igen egyszerű. Önmagunkat szeretnénk megvalósítani minden pillanatban úgy, hogy közben örömöt adunk. Mert mások vidámsága igazi energia löket, olyan, mint olaj a tűzre. Minél több a kacagás, annál erősebb a késztetés, hogy felülmúljuk önmagunkat. Kicsit bebizonyítva magunknak, hogy nem volt igaza a károgóknak, mikor nem hittek bennünk és nagyon bebizonyítani a világnak, hogy igenis kimagaslónak lenni jó dolog. Mert az átlagon felüli energia befektetés, átlagon felüli megtérüléssel jár. Ez az, ami minket, Animátorokat hajt. Az elismerés.
Hogy vagyunk képesek erre nap, mint nap? Úgy, hogy nálunk ritka a “Nem” szócska. Helyét az “Igen, csináljuk” már-már szállóige vette át, ami átsegít a nehézségeken. Azt szoktam mondani, a mi szakmánk pontosan megegyezik a zenei és sportolói szakmákban is tapasztalt alap paradoxonnal, miszerint, ha ez a mondat elhangzik “Ezt én is bármikor meg tudom csinálni!”, akkor dolgoztunk jól. Hiszen akkor nem látszik az a rengeteg erőfeszítés, lemondás, dilemmázás, ami a feladatunk közben van.
Mégis ki lenne kíváncsi egy olyan balett előadásra, ahol az emeléseknél látszik, majd megszakad szegény táncos, mire a magaslatokba repíti partnernőjét? Ki nézne végig egy focimeccset úgy, hogy közben a sportolók narrálják, hányszor nem tudtak ott lenni egy-egy családi összejövetelen, keltek fel hajnalban, izgultak egy-egy térdműtét előtt, stb. Vajon részt vennétek-e egy-egy jól kitalált programon, ha közben elmesélnénk, mekkora fejtörést okoz, mikor különböző korosztályokat kell együtt játszatnunk úgy, hogy 35 év felettiek is vannak a csapatban és az ő fizikai terhelhető képességük nem egyezik a húszévesekével, de beégetni sem akarunk senkit, tehát úgy kell megválogatni a szavakat és feladatokat, nehogy “letatázzon” Benneteket bárki is? Vagy a gyerekeknél van egy csemete, aki épp nem régiben vesztette el a nagymamáját, ami miatt az édesanyja rossz lelkiállapottal csomagolt és elfelejtett harminc fokban fürdőruhát hozni,stb. A mi dolgunk ezt megoldani úgy, hogy rajtunk kívül ne tudja más és ne tűnjön fel senkinek.
Ahogy arra sem lehet kíváncsi senki, mikor egyikőnk a legnehezebb lelki fájdalommal, egy szerette elvesztésével kell, hogy megbirkózzon, miközben mosolyogva Zorbát táncol a színpadon... és bizony, ez így is van jól. Tehát, mikor azt fogalmazza meg velünk szemben bárki, hogy erre akárki képes, akkor biztosan tudhatjuk, jól csináljuk, amit csinálunk.
Hogy telnek a napjaink? Mi történik velünk? Szinte minden család megkérdezi. Hétköznap tesszük saját feladatainkat. Animáció közben, mikor nem vagyunk programon és “nem látszunk”, táncokat próbálunk, játékokat keresünk, szabályoknak nézünk utána, okleveleket rajzolunk, egyeztetünk a recepcióval hány vendég van a szállodában, kinek van születésnapja, különös dolga, amire figyelni kell, dínókat vágunk ki, színezőket nyomtatunk, dekorálunk, mosunk, pakolunk, képeket töltünk fel, jelenléti ívet írunk, plakátot tervezünk, jelmezt varrunk. Készülünk egy újabb csodás programra!
