Nagy nehezen végül elindultunk, két kocsi, többszöri megállás stb. Már egy kicsit ott éreztem, hogy lehet, egy kissé túlélőtúrásra vettük a dolgot, de ha már elkezdtük, csináljuk végig,
Megérkeztünk a végcélhoz, az idő is megjavult egy kicsit, legalábbis egy jó másfél napra. Az apartmanban még egész kellemes volt a hőmérséklet, klíma sem kellett, babának sem volt se melege, se hidege.
Teltek, múltak a napok, az idő egyszercsak megmakacsolta magát és a hőmérséklet leesett vagy tíz fokot (ha nem tizenötöt), égszakadás-földindulás volt, mindez pedig éjszaka kezdődött.
Én külön aludtam a babával, külön szobában, egy résnyire nyitvahagyott ablak mellett, hogy ne jelentsünk senki számára sem kéretlen ébresztőt. Az ablak nyitottsága fontos, ugyanis arra riadtam fel, hogy hideg van, fázom, és hogy úristen, ott alszik a kicsi, vajon nem fázik-e meg. Jelentem, megfázott.(Nyilván be volt takarva, fel volt öltöztetve stb., de csak a pár órával korábbi klímához)
Rá másnap már elkezdett a kéthónaposom krákogni, kicsit folyt is az orra, úgyhogy egy picit be is rezeltem, hogy mit okozhat ez a kicsiny szervezetének. Apa épp hazaugrott egy fél napra, úgyhogy riasztottam is, hogy hozza el az orrszívót, merthogy az apartmanban mintha ilyenre is gondoltak volna, akadt egy porszívó. Orrszívózás ide, telefonos segítségkérés és megnyugtatás a házidokinénitől oda, úgy be voltam rezelve, hogy végül felkerestünk a környéken egy gyerekorvosi ügyeletet, hogy mindenki megnyugodjon.
Szerencsére nem volt gond, 2-3 nap alatt simán lenyomta a pici a náthát, de azért lássuk be, kicsit ijesztő volt, hogy egy ekkora csemete már ide-oda köhög, meg prüszköl.
És, hogy tényleg merészség volt-e vele elindulni? Őszintén szólva még mindig azt gondolom, hogy nem, mert túl nagy különbség nem volt az otthon és az apartman között, hacsak nem a 150 km-es távolság.
