Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a 19. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett, csizmát pedig már egyre kevesebben hordtak. 1922-ig a csizmadiák készítették, utána lett külön önálló mesterség. A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor (1914-2011) volt, aki kézzel varrott, kifordított szegedi papucsot készített. A papucs „szegediségét”, jellegzetességét alapvetően a magas sarok, valamint a piros vászonra hímzett kalászos, nefelejcses, pipacsos, gyöngyvirágos hímzések adják. Mivel a papucs pár egy kaptafán készül, csak viseléskor válik el melyik a jobb és bal lábas. A kész papucsot a mesterek feleségei díszítették, szalagozták, zsinórozták, alkalmakor fehérpapucsok is készülhettek, amelyeket menyasszonyok hordták az esküvőjükön. A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár körülbelül tíz órányi munkát követel. A hagyományt ma Szegeden a Sallay-műhely folytatja, Sallay Tibor maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket.
Ha pedig saját szemetekkel néznétek a megunhatatlan várost Szegedet, szeretettel vár mindenkit a szegedi három KidsOasis szélforgós Hotel Partium***!
