E két hiányosságunkat tekintetbe véve, az év többi részére maradnak az olcsó(bba)n megúszható megoldások: nyáron a vízparti programok, ősszel-télen pedig a gyalogtúrák, a rövidebb-hosszabb erdei kirándulások.
Hogy néz ki, amikor egy öt gyerekes család útra kel?
Én legszívesebben már a hátizsákos-családi-túra-öt-gyerekkel-programpont felemlegetésekor nyúlcipőre cserélném a szépen kipucolt túrabakancsomat és olyan messzire futnék, ahol senki sem talál meg. De erre nincs esély, úgyhogy inkább beletőrödöm a sorsomba és bevetem magam a kenyér és szalámi hegyek közé.
A hadművelet a túrát megelőző napon kezdődik. Amíg én a konyhában küzdök az elemekkel, addig Férj felkutatja a kiránduláshoz szükséges térképet, amit olyan tuti helyre rakott el, hogy már a fél lakást felforgatta, de még mindig nem került elő. Némi tanakodás és a GPS jelen esetben való hasznosságának felemlegetése után a térképes fiókból előkerül a nélkülözhetetlen segédeszköz, és Férj a gyerekekkel hozzálát a kirándulás megtervezéséhez.
Néhány óra megfeszített munkával elkészül az összes hátizsák: három napra elegendő enni- és innivaló, még annál is több csúcs-csoki, váltóruha és esőkabát mindenkinek, pikniktakaró és különféle szabadtéri játékok töltik ki a rendelkezésükre álló teret a zsákokban. Hiába azonban az alapos előkészület: valami mindig otthon marad és ez általában akkor derül ki, amikor már esélyünk sincs visszafordulni, mert a kirándulás közepén tartunk. A zsebkendő és a vécépapír hiánya mindig a legégetőbb, és bár a lapulevél szúr, de a balesetet szenvedett ruha még kellemetlenebb..., így marad az alkalmazkodás a kissé nomád körülményekhez és örülünk, hogy mérsékelt övi erdőben kirándulunk és nem egy kietlen homoksivatagban rójuk a kilométereket.
Meglepetésekben soha nem szűkölködünk: legkésőbb ebédidőben mindig kiderül, én miért éreztem sokkal nehezebbnek a hátizsákot, mint előző este, amikor felpróbáltam, hogy nem lett-e féloldalas és Nagyfiúé pedig miért lett sokkal könnyebb egy éjszaka leforgása alatt. A megoldás: az enyémbe a szükséges holminkon túl - észrevétlenül - bekerült néhány kisautó, alvósállat és kispárna, Nagyfiúéból pedig még otthon kikerült néhány szendvics...
Akárhogy is alakul, a végén mindig feljutunk - ki a saját lábán, ki a nyakunkban - a csúcsra, ahol mi magunkba szívjuk a friss levegőt, kiszellőztetjük a tüdőnket, a gyerekek pedig - fittyet hányva mindennek - magukhoz ragadják a jól megérdemelt jutalmat, és elégedetten nyugtázzák: az emelkedők (hogy mik vannak egy hegyek között kanyargó kiránduláson!) és az izomláz ellenére kirándulni jó..., még ha ezt elsőre nem is feltétlenül a természet szépségéért teszik, de idővel majd ebbe is beletanulnak.
