Erre az is rásegített, hogy zuhogó eső és fekete ég fogadott minket aznap reggel. Én rögtön elkezdtem aggódni, hogy nem kéne-e mégis vinnünk gumicsizmát meg kabátot - de apa századszor is elmondta, hogy minden előrejelzés szerint verőfényes napsütés lesz. És lőn: ahogy kibújtunk az első alagútból, elállt az eső, Budapestet pedig már abban a bizonyos szikrázó napsütésben kerültük meg, amiről a jóslatok szóltak.
A hátsó üléssor elég türelmes volt. Abigél minden aggodalmunk ellenére egy rövidebb - ám annál erőteljesebb - koncert és egy pihenő után elaludt, így majdnem teljes békében értük el Esztergomot.
Két dolgot ígértünk az egyik az esztergomi bazilika megtekintése, a másik, hogy átmegyünk a Mária-Valéria hídon és életükben először - ha csak néhány percre is - járnak külföldön. A Bazilika nagyon szép volt, de ami teljesen lenyűgözött minket az a kupola-túra volt. Az embertpróbáló csigalépcsőmászás után elképesztő panoráma tárult elénk a Dunával, a híddal, a szemközti szlovák területtel, Esztergom gyönyörűen felújított épületeivel. Olyan magasan voltunk, hogy a végére már mindenki kicsit imbolygott, ezért lefelé vettük az irányt. A híd túrát autóval tettük meg, nagy ováció kíséretében néhány percre elhagytuk kis hazánkat, hogy aztán a szlovák oldalon megforduljunk és visszajöjjünk. Minden szép volt és tökéletes és mint egy jól komponált játékfilmben ekkor jött a fordulat: hol van a hétnyelven beszélő, megszólalásig élethű, eddig kizárólag otthon őrzött hajasbaba, amit elhoztunk világot látni. Nincs az utastérben, nincs a csomagtartóban, nincs a táskákban. Bizony szegény feltehetően ott csücsül még mindig a Bazilika egyik padján, ahová Bori ültette - majd azzal a lendülettel ott is felejtette. Úgyhogy mit nekünk szállásfoglalás és kötelesség, visszasüvítettünk a Bazilikába, ahonnan hosszas keresés és kérdezősködés után üres kézzel távoztunk. A baba élete új fejezetbe érkezett, amelyben mi már úgy tűnik nem kísérjük tovább.
Az ilyen esetekkor egyébként teljes pánikba eső tulajdonos, Bori, most igazi hősként viselkedett, így gyásszal a szívünkben újra elindultunk. Családunk hatodik tagja, a bülbülhangú Rozi, aki a szélvédőre tapadva navigált bennünket, azt mondta, hogy a legrövidebb út Szlovákián keresztül vezet. Igaza volt, általában igaza van. Így aztán bónuszként még egy fél órát eltöltöttünk külföldön, hogy aztán a határtól 10 percnyi autóútra megtaláljuk Nagybörzsönyt (amire a lányok azt mondták, hogy ez tényleg olyan, mint a világ vége, de felvilágosítottam őket, hogy ez csak tőlünk nézve a világ vége). A festői falucska ezúttal egy munkagép fesztivál felvonulására emlékeztetett, mivel a csatornázás miatt elejétől a végéig fel van bontva-túrva. A Panzión is majdnem túlmentünk, akkora gépek dolgoztak előtte, hogy alig vettük észre. De azért persze könnyen megtaláltuk. Kihajtogattuk fáradt tagjainkat az autóból és elindultunk befelé.
A Malomkert Panzió meglepően nagy épületkomplexum étteremmel, konferenciateremmel és a három szintes panzióval. Ennek ellenére mégis van benne valami családias hangulat. Teljesen akadálymentes, belül lifttel is tudunk közlekedni a három szint között. Zárt udvarán tudtunk parkolni, az autóra az ablakunkból is rálátunk. A recepción - és általában mindenhol - nagyon kedves és segítőkész személyzet fogadott. Rögtön kaptunk egy térképet és egy kis ismertetőt a szobakulcs mellé. Mindeközben az én drága gyermekeim teljesen becsavarodva rohangáltak és nem bírtak magukkal, de olyan hely ez, ahol ez nem volt zavaró. Nyugodtan kiszaladhatnak az udvarba, egyedül közlekedhetnek, mert semmi bajuk nem eshet (esetleg egy csendre vágyó lakó lecsavar nekik egy makarenkóit, de erről a panzió igazán nem tehet).
A szobánk 3 hálószobás családi apartman. Ez egy kis konyhát egy nagyon szép és kényelmes fürdőt, két teljes értékű hálószobát (egyik franciaágyas, a másik kétágyas) és egy harmadik pici hálót jelent, ahol egy emeletes ágy van. Rögtön elkezdődött az osztozkodás, ki hol alszik, ami estig még jópárszor megváltozott. A mi hálónkba bekészítve várta Abigélt egy kiságy ágyneművel és babatörölközővel, a fürdőben egy fürdőkáddal kombinált pelenkázó. A mosdó alatt egy fellépő, amire szükség is volt, mert elég magasan van a mosdó. Minden nagyon rendben volt, csak az okozott némi nehézséget, hogy mindenhol hidegburkolat van, ezért a földön csúszó-mászó kicsit nem nagyon lehetett letenni, amíg bepakoltunk. Így aztán úgy döntöttünk, hogy pakoljanak a többiek, mi pedig megnézzük a játszósarkot. Ez már jobb volt, egy járóka, néhány szőnyeg és néhány régebbi játék, mellette hatalmas kényelmes kanapé tévével. Itt jól elvolt, amíg beérkezett minden cuccunk. Úgy döntöttünk, hogy aznap már nem megyünk sehová, hanem muszájból eleget teszünk kötelességeinknek és végigpróbálgatjuk a szálláshely szolgáltatásait. Játszótér - ping-pong asztal (13-11-re én nyertem!) - teke - vacsora - szauna volt a sorrend, a jakuzzi azért maradt ki, mert közben besötétedett és a család 10 év alatti tagjai vagy aludtak békésen, vagy begyulladtak a sötét udvartól, ahol a jakuzzi várta volna őket. Majd holnap világosban, hangzott a döntés és ebben mindenki megnyugodott.
Hogyan is tetszettek nekünk mindezek? Azokat külön posztban fogom kifejteni. Most éppen fekszem a nagyon kényelmes, memóriahabos ágyban, körülöttem szuszog a családom (végül csak két szobában) és azt hiszem a Malomkert Panzió eddig jól vizsgázott, mert nagyszerűen érezzük magunkat (és fájdalommal a szívünkben gondolunk Charlotte babára).
