Ezt látni kell

Mars-expedíció a Vértesben Kirándulás a gánti bauxitbányához

Az Irány a Vértes és a Gerecse! meseútikönyvet lapozgatva boldogan kiáltott fel az ovis lányom: „Nézd, anya, itt már voltunk!” Odapillantottam a képre. A könyv főszereplői, a háromgyeres család és a kutyájuk látszott rajta, és rajtuk kívül szinte semmi más, csak elmosódott színek, hullámvonalak – mintha egy impresszionista festménybe csöppentek volna Tódorék. Mégis egyből tudtam, akárcsak a lányom, hogy mi ez a hely: „Igen, a Mars! Itt kirándultunk nem is olyan régen!”

Marsbéli táj "egy köpésre"

Azt, hogy miért nevezik „marsbéli tájnak” a Vértesben található elhagyatott bauxitbányát, én is csak a helyszínre gyalogolva értettem meg. Előtte ugyanis erős költői túlzásnak éreztem ezt az elnevezést, ami a környéket bemutató leírásokban szerepel. Csodás dolog, hogy büszkék tudunk lenni hazánk kincseire, és már azt is elfogadtam, hogy nálunk, egész pontosan Dobogókőn dobog a Föld szíve... Na de hogy még a Mars is Magyarországon lenne?! Ezt a dolgot már végképp nem tudtam hova tenni, úgyhogy eldöntöttük: családilag járunk utána a hangzatos elnevezésnek.

 

Nem kellett sokat utaznunk a magyar Marsra: a régi bánya a fejér megyei Gánton található, Székesfehérvártól 24 km-re. Mi azonban mindössze 10 percet autókáztunk a szomszédos Vérteskozmáról, ahova családi kötődés miatt gyakran járunk, és amiről egy korábbi cikkemben már meséltem. (Ha még nem ismeritek a természetben megbúvó, egy utcából álló, fehér tornácos Vérteskozmát, a mindenképp ugorjatok át oda is a Mars-expedíció után!) Bevallom őszintén, kicsit szégyenkeztem, hogy egy ilyen különleges vidék húzódik a „szomszédunkban”, és még nem fedeztük fel... A gánti vendéglőt bezzeg sikerült meghódítanunk már jó néhány éve! Most viszont úti elemózsiával felszerelkezve vágtunk neki a túrának, nehogy a helyi vendéglátóipari egység letérítsen utunkról, és a bánya helyett a juhtúrós harcsapaprikás mellett kössünk ki.

 

Óriások homokozója

Gánt szélén parkoltunk le a hegyoldalban. Innen indultunk felfelé a bokrokkal tűzdelt, sztyeppe-hangulatú lankákon. Hamarosan fák közé értünk, jól esett az árnyék, kis ösvényeken kanyarogva követtük a turistajelzést. Nemsokára megláttuk a fák közül előderengő vörös színt, és néhány lépés  után olyan táj tárult elénk, amilyet korábban soha nem láttam. Be kell vallanom, hogy a Marsot sem láttam még soha, úgyhogy nem tudom, mennyire hasonlít ez a mi magyar verziónk az igazira, de a lélegzetem így is elakadt a látványtól. Már az is döbbenetes, ahogy a természetet hirtelen megszakítja az emberi kéz nyoma: egyszer csak vége az erdőnek, kezdődik a bánya. Hatalmas gödrök, szakadékok, fennsíkok, amelyek a vörös minden árnyalatát vonultatják fel előttünk. A gyerekek azonnal gyűjteni kezdték a színes köveket: találtunk sárgát, lilát, narancsos árnyalatút és mélyvöröset. Végignézve a külfejtésen olyan érzésem támadt, mint egy óriás homokozójában állnánk: itt ásott egy kis lukat, ott épített egy tornyot, amott pedig lépcsőket akart döngölni hozzá. Az óriás azonban elment, hűlt helyét pedig elkezdte visszafoglalni a természet: egy-egy növény már sikeresen gyökeret vert az elhagyatott területen, ami csak fokozza a kontrasztot.

 

A bánya, amelynek történetét tanösvény és múzeum is bemutatja, egykor Európa legjelentősebb bauxitlelőhelye volt. A telepre az 1920-as években bukkant rá a Bagoly-hegyen Balás Jenő bányamérnök (róla kapta a múzeum a nevét), a '30-as években pedig már a világ legtöbbet termelő bauxitbányái közé tartozott. Közel 1000 ember dolgozott itt akkoriban, a kézzel kifejtett bauxitot vasúton továbbították feldolgozásra. A II. világháborúban a kitermelés a német hadiipart szolgálta, az innen származó alumínium-nyersanyagot főként repülőgépgyártáshoz használták. A bánya az '50-es években élte fénykorát, és bár sorra nyíltak a külszíni fejtések, a '80-as években már nem volt gazdaságos a termelés, így a bánya 1988-ban bezárt. Azóta a szürreális hangulatú táj a családi kikapcsolódás, sőt filmforgatások kedvelt helyszínévé vált.

Küldetés teljesítve

A régi bányát elhagyva az erdőben folytatódott az utunk, majd a fák közül kiérve gyönyörű kilátás fogadott minket. Bámultuk egy kicsit a Vértes szelíd dombjait, aztán rátértünk a körtúra utolsó szakaszára: megint a füves-bokros vidék következett, majd egy emlékmű, amelyet a bauxitbányászat és a kitelepített németek emlékére állított Gánt. Innen már látszanak is a település házai, ahova az összesen 8 km-es túra végeztével vissza is érkeztünk. Egy rövid séta a Vérteskozmát idéző fehér parasztházak mellett, és már az autónál is találtuk magunkat – a gyerekeket sikerült annyira kifárasztani, hogy már a biztonsági öv ellen sem tiltakoztak, csak lerogytak az ülésre.

 

A magyar Mars légköre minket is rabul ejtett: a sikeres expedíciónk óta nem győzünk mesélni az ismerőseinknek a lenyűgöző vidékről. Kerekedjetek fel és járjátok be a krátereit ti is!