Na jó, van pár ősz hajszálam, de más semmi komoly. Oké, oké, ha teljesen őszinte akarok lenni néha kellett némi hajlakk a látszat fenntartására, de mégiscsak majd fél tucat gyerekről beszélünk.
Amikor megszületik az ember első gyereke, egy addig ismeretlen világ nyílik meg előtte. Anya legyen a talpán, aki újraértelmezett létének minden egyes elemét a nagykönyvekben megírtak alapján tudja végigcsinálni kvázi hiba nélkül. (Persze eljön majd a pillanat, amikor a könyveket kivágod a szemétbe, és végre elkezdesz bízni magadban meg a gyerekedben... ez azonban a szülőszobából frissen szabadulva még olyan lehetetlen küldetésnek tűnik, mint a világegyetem működésének megértése a hetedikes fizika könyvből.)
A többedik gyereknél már kialakul valamiféle rutin, egyre lazábban, ügyesebben szervezed az életedet, és olyan dolgok is beleférnek már, amelyek az első gyereknél még elképzelhetetlenek voltak.
Nincs ez másképp a hisztivel sem, amely minden gyerek életébe elérkezik egyszer, vérmérséklettől függően durva vagy nagyon durva a helyzet. Más opció nincs, hiába is reménykedsz. Az elsőnél még azt hiszed, hogy te rontottad el, a te hibád, hogy hisztizik, szembeszegül. A sokadik gyereknél aztán már egyre ügyesebben tudod a hisztivel érintett édesanyából a földön fetrengést tátott szájjal bámuló közönség tagjának álcázni magadat, sőt, a hihetőség kedvéért néha még okosakat is hozzászólsz. Ja, nem. Inkább próbálsz nagyon csendben maradni, és a szíved mélyén örülsz, hogy az épp hisztiző gyereked inkább a férjedre hasonlít, és nem rád, így van némi esélyed elkerülni a leleplezést.
De ha azt hiszed, hogy ennyivel megúszod, újra azt kell mondanom, tévedsz.
Minél többedik gyerekről van szó, annál nagyobb az esélye, hogy benne összpontosul majd az összes testvére összes tudása a hisztiről, és folyamatosan azon lesz, hogy akkurátus minőségellenőrként tesztelje, vajon jól hasznosult-e benned az évek során felgyülemlett ismeretanyag, vagy van még mit tanulnod, gyakorolnod.
És hidd el, mindig van… én már csak tudom.
