Négykerekű társunk megvételének legfőbb oka az volt, hogy már nem volt annyi kezünk, amikkel a családi utazásokhoz szükséges bőröndöket magunkkal tudtuk volna vinni, arról nem is beszélve, hogy több gyerekünk volt, ahány nyakunk, ahova felkaphattuk volna őket, amikor már megunták a gyaloglást a vonattól a célállomásig.
Tehát vettünk egy kocsit, mert autóval utazni mégiscsak könnyebb, kényelmesebb, pihentetőbb! Ez utóbbi főleg akkor igaz, ha csak ketten ülünk benne, mert ha a gyerekek is ott vannak, akkor a csendes, az elsuhanó tájra rácsodálkozós pillanatok helyett mi, szülők az indulás utáni 5. perctől állandóan erősödő nyomásnak vagyunk kitéve az út hosszúságát, unalmát folyamatosan felemlegető gyerekseregnek köszönhetően.
Mielőtt beülnénk a kocsiba, minden egyes alkalommal szertartásos keretek között megfogadjuk: akkor is türelmesek maradunk, amikor már huszadszorra hangzik el fél óra alatt a kérdés, hogy "Mikor érünk már oda?" vagy "Messze van még?". Nos, eddig nem sikerült ezt a fogadalmunkat maradéktalanul betartani, pedig mindig nagyon igyekeztünk, helyette viszont annál gyakrabban fordult meg a fejünkben, hogy legközelebb az összeset otthon hagyjuk vagy még inkább nem megyünk sehova. Aztán persze de, megyünk és újra és újra szembesülünk a kihívással: hogyan foglaljuk le értelmesen a gyerekeket a kocsiban.
Mert mi a legfőbb probléma?
Azon túl, hogy gyermeki létükből fakadóan nehezebben viselik egy több órás út fáradalmait, a csemetéim nem azok a szobanövény típusúak (lerakom egy helyre őket és még öt perc múlva is ott vannak), lételemük a mozgás és valljuk be őszintén, ez egy autóban igencsak nagy hátrány, ráadásul Nagylány időről-időre még rosszul is lesz, tengeribeteg.
Itt jön képbe a szülői kreativitás, aminek öt gyerek mellett kvázi kiapadhatatlannak kell(ene) lennie. A szokásos játékokon túl (szavak kreálása az előttünk menő autók rendszámtábláiról leolvasható betűkből, barchoba, szólánc, közös éneklés, keresd a párját! - bárminek, ami az utunkba kerül), mi mindig beiktatunk néhány rövid pihenőt az út során, amikor gyorsan lejátszunk egy pár perces, két gólig tartó családi focimeccset, vagy dobálunk néhányat a gondosan, előre bekészített frizbivel, zsonglőrlabdákkal... a lényeg, hogy kimozogják magukat egy kicsit, mert a friss levegő igenis csodákra képes, őket helyrerázza kicsit, nekünk meg feltölti a kiürült türelem tartalékunkat..., mert valljuk be őszintén: egy több órás út alatt ebből fogy a legtöbb, nem a szendvicsből.
A megállások ráadásul jó témát is szolgálatnak az út további részére: elemezhetjük az eredményeket, megbeszélhetjük, hogy a következő megállónál miben kell javulnunk, mit kell másképp csinálnunk, hogy 30-nál is több dobáson túl tudjuk a frizbit folyamatosan a levegőben tartani.
Miért fontos mindez? Mert a jókedvű utazás megalapozhatja a közös családi pihenés hangulatát és ez mindannyiunk közös érdeke.
További utazási tippeket és tanácsokat itt találhattok!
