Hosszú út, gyerek hátul unatkozik...
Amikor még nem volt gyerekem, illetve amikor még nagyon picike volt - bár nem idegenkedtem attól, hogy a fiam kezébe telefont vagy tabletet adjak, ha itt az ideje -, valahogy nem nagyon tudtam elképzelni, hogy jó megoldás lehet arra, hogy elűzzem vele az unalmat, ha már más nem segít. Aztán a gyerkőc egyre nagyobbacska lett, egyre nyitottabb minden tárgy iránt, és így esett meg, hogy egyszercsak egy „teló” landolt a kezében, amin a „jubut” (Youtube) nyúzza, amikor már a kertben/játszótéren való futkározás, focizás, autóban játék, éneklés, beszélgetés vagy bármi más már nem hatja meg.
Itthon már valamelyest megszokottá vált, hogy esténként nézünk egy kis mesét, vagy mindenféle dalocskát tanulunk a videómegosztón lévő, korábban számomra ismeretlen gyereknóták közül, de eddig a kocsiban annyira nem használtuk. Aztán eljött az idő, amikor már annyira nem elégítette ki az ablakon kibámulás és a kukásautók látványa, jött a rapli, ha nem haladt a sor, vagy éppen hosszasan haladtunk az autópályán.
Az egyik ilyen alkalommal, amikor pár napos vakációzásra indultunk a családdal, az úticélunkként választott családbarát szálloda pedig jó néhány órányi autóútra volt az otthonunktól, bevetettem az aduászt. Hiába igyekszünk mindig úgy belőni az utazást, hogy nagyjából a kicsi alvásidejébe is belecsússzon, mivel egyre nagyobb, egyre kevésbé zsibbad el útközben, tehát valami megoldás után kell nézni, hogy közösen „átvészeljük” az autókázással töltött idő.
Mindenképp nagy szerencse, hogy a fiam nagyon szeret a kocsiban ülni, de teljesen érthető, ha egy idő után már nehezebben viseli az egyhelyben üldögélést.
De visszatérve az utazáshoz, egy ideig semmi gond nem is volt, „beszélgettünk”, énekeltünk, ettünk-ittunk, aztán eljött a pillanat, hogy mesét szeretne nézni. Az útból pedig még vagy 2 óra volt vissza, így hátraadtam neki az egyébként kifejezetten gyerekböngészésre megtartott telót. És bevált. Működött, kerestünk dalokat, együtt énekeltük, nézett mesét, amit útközben átbeszéltünk, majd egy idő után persze elszenderedett.
Nem ördögtől való, csak találjuk meg az arany középutat
Többször is elgondolkodtam, hogy jó megoldás-e vagy sem, engedjem-e vagy sem. Aztán rájöttem, hogy így is, úgy is ellopkodná a telefonjainkat, mert érdekli, mert nem lehet maximálisan elzárni a kicsi elől ezt a világot, mert az ő generációjuk már egészen más dolgok iránt nyitottak, mint amikor mi voltunk gyerekek. Persze nem szeretném, ha kis „kocka” lenne belőle, akit nem lehet kirobbantani a szobájából, aki kelletlenkedik, ha egy családi vakációra szeretnénk menni, és nyilván azt sem szeretném, ha a szeme bánná a mesenézést... De úgy gondolom, hogyha megtaláljuk az arany középutat, ha tudjuk meddig engedjük a telózást, és mikortól nem (és persze ehhez minden kérlelés ellenére tartjuk is magunkat), akkor nagy bajt nem csinálhatunk. Legalábbis szerintem...
