Visszafelé erre nincs idő, gyakran még a dobozainkat szállító futárcég érkezése előtt percekkel is kerülnek elő különböző ruhadarabok, játékok a leglehetetlenebb helyekről, amelynek viszont mindenképpen helyet kell szorítanom a gondosan összeállított pakkokban, egyetlen gond van csak, hogy már egy gombostű sem fér el bennük. A közös családi pihenés végén ugyanis már nincs nagyon kedvem hajtogatni, sakkozgatni a cuccokkal, az ahogy esik, úgy puffan elvet szoktam alkalmazni. Meg is van az eredménye: a dobozok, amelyek otthon még elég tágnak tűntek a holmijaink eltűntetésére, a szálláshelyen valahogy kisebbnek látszanak. Nyilván bennük van a hiba és nem bennem… vagy nem.
Na, ehhez a kupachoz jönnek hozzá a vakáció ideje alatt gyűjtögetett, térbeli kiterjedéssel is rendelkező emlékek, (ajándék)tárgyak, izék és bigyók… Nyilvánvalóan az én szememben ezek teljesen felesleges tárgyak, mert felnőttknént megtanultam már szelektálni fontos és kevésbé fontos dolgok között - ötgyerekes felnőttként meg pláne -, ráadásul a legjobb családi emlékek felidézéséhez nincs szükségem kézzel fogható mütyürökre, de hát a gyerekek még nem tartanak ezen a szinten. Tehát ők rendre csak hordják és hordják a tárgyakat, én meg rendre csak szörnyűlködöm, hova is fogom csomagolni őket, majd otthon hol találok nekik helyet.
Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy ha már választanom kell, akkor jobban szeretem, ha a közös kirándulásokon a gyerekek inkább gyűjtögetnek, mintha valami utcai árusnál könyörögnének ilyen-olyan tárgyakért. Miért? Egyrészt a tobozokért, madártollakért, makkokért, apró kavicsokért nem kell fizetni, ellentétben a különféle vásárfiákért, másrészt a természet kincseiből otthon tényleg szép emléket lehet készíteni, amelynek a megalkotásához az összes kacatot egyszerre fel lehet használni, így nincs gond a tárolásukkal és mégis hoztunk valamit a vakációról…, mint a mesebeli egyszeri okos lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is.
